belülről bezártam az ajtót. A szobának egyetlen magas ablaka volt, amely a hátsó udvarra nézett. Ellenőriztem, hogy könnyen nyílik-e, arra az esetre, ha a rendőröknek szükségük lenne egy másik bejutási lehetőségre.
Aztán lementem a földszintre.
Julian és Chloe az étkezőasztalnál ültek.
Három tányér állt a csillár alatt. Közöttük egy üveg vörösbor állt nyitva. Julian levette a zakóját, és könyékig feltűrte az ingujját, egy fáradt gondnok képét idézve, aki megpróbál békésen élvezni a családi étkezést.
Chloe melegség nélkül mosolygott.
„Hogy van?”
“Kimerült.”
– Nehezen estéi vannak – mondta Julian. – Az orvos ezt naplementének hívja.
„Melyik orvos?”
A villája megállt.
„Dr. Halpern.”
Egyszer találkoztam Dr. Halpernnel. Anya kardiológusa volt, nem neurológus.
„Mikor diagnosztizálták nála a demenciát?”
Julian hátradőlt.
„Nem azt mondtam, hogy demencia.”
„Azt mondtad, napnyugta van.”
„Ez egy tünet.”
„Miről?”
Chloe letette a borospoharát.
„Pontosan ezért zavaróak a látogatásaid. Figyelmeztetés nélkül érkezel, mindenkit kihallgatsz, és felbosszantod az anyádat.”
„Feltettem fel egy kérdést.”
– Majdnem
Comments