Hazajöttem, hogy meglátogassam idős anyámat, de amikor felajánlottam, hogy segítek fürdetni, rémülten összerezzent.

suttogta: „Tudják.”

„Gyanítanak valamit.”

„Meg fognak büntetni.”

“Nem.”

„Mindig így tesznek.”

Újra leguggoltam mellé.

„Figyeljen rám! Pár perc múlva itt lesznek a rendőrök. Addig is maradjon ebben a szobában. Ne nyissa ki az ajtót senkinek, csak nekem vagy egyenruhás rendőrnek.”

„És te?”

„Megyek a földszintre.”

Az arca elsápadt.

“Nem.”

„Meg kell akadályoznom, hogy visszajöjjenek.”

„Elena, kérlek.”

Megfogtam mindkét kezét.

„Húsz éve állok bíróságon veszélyes emberek ellen. Tudom, hogyan maradjak nyugodt.”

„Nem idegenek. Tudják, hogyan kell bántani.”

A mondatnak több értelme volt, mint szerette volna.

Julian ismerte a múltamat. Tudta, hogy magamat hibáztatom, amiért egyetem után elköltöztem otthonról. Tudta, hogy születésnapokról, ünnepekről és számtalan vasárnapi vacsoráról maradtam le a tárgyalások és a nyomozások miatt. Ezt a távollétet arra használta fel, hogy egy történetet építsen, amelyben ő a hűséges gyerek, én pedig az önző.

Pontosan tudta, melyik sebre kell rányomnia.

– Nem hagyom, hogy elterelje a figyelmemet – mondtam.

Besegítettem anyát a vendégszobába, és