mielőtt beköszönt a novemberi hideg.
A padláson száraz fenyő és régi karton illata terjengett. Odasétáltam az eresz alatti cédrus ládához, kerülgetve a poros, karácsonyi díszekkel és régi adóiratokkal teli dobozokat.
Felemeltem a láda nehéz fedelét, és arra számítottam, hogy meglátom a három kézzel varrt takarót.
A láda üres volt, leszámítva egy réteg megsárgult selyempapírt az alján.
A kék gyapjútakaró és a két foltvarrásos takaró eltűnt.
Felálltam, a térdeim ropogtak a csendes térben, és a kocsifelhajtóra néző kis ablak felé néztem. Eltűntek a takaróim, a fiam pedig egy szót sem szólt arról, hogy elvigye őket.
Este tízkor ismét csendes lett a ház. A folyosón vártam, amíg Leo ki nem jött a szobájából, hogy hozzon egy pohár vizet.
– Leo – mondtam, és az útjába álltam.
Megállt, és azonnal végigfuttatta ujjait a haján. – Szia, anya. Még mindig fent vagy?
„Ma kimentem a padlásra a téli takarókért” – mondtam. „Nincsenek a ládában.”
Lenézett a zoknijaira, vállai
Comments