Sandra megtartotta az óceánjáró jegyét, miközben a családja szétesett

ősz haját. Forró vizet öntött a kerámiaedénybe, arcát elhomályosította a felszálló gőz.

– Le kell mondanod azt a hajóutat, Sandra – mondta suttogássá halkulva, mintha maguk a falak is hallgatóznának.

Az asztalnál ültem, kezemben a telefonommal, és a Majesty of the Seas digitális útitervét bámultam. A képernyőn látható kék óceán túl fényesnek, szinte visszataszítónak tűnt a konyhánk szürke fényében.

– A foglaló negyvenkétszáz dollár volt, anya – mondtam, és megköszörültem a torkomat, mielőtt halkan megszólaltam volna. – Nem dobhatunk csak úgy a szélbe negyvenkétszáz dollárt.

Peggy hangos csattanással tette le a vízforralót a hideg tűzhelyre. Átnyúlt az asztalon, felvette a sárga közös takarékpénztár-füzetünket, és annál az oldalon lapozott, ahová a banki pénztáros rábélyegezte a napi kifizetési limitünket.

– Egy bolond és a pénze hamar elválnak egymástól, Sandra, de vannak veszteségek, amiket muszáj elviselni – mondta, és a körmével megkopogtatta a papírt.

Meg sem várta a válaszomat, hanem kiment a folyosóra, papucsa a linóleumon súrlódott.

Tízre az őszi