mondtam, és a nyikorgó lépcsőfokra álltam, hogy elálljam az útját. – Amíg ő az ágyában van, semmi sem hagyja el ezt a házat.
George közelebb lépett, összeszorított állkapoccsal nézett le rám.
– Nem a miénk az egész világ, Helen – csattant fel.
Ellökte magát mellettem lefelé a lépcsőn, gyors léptei visszhangoztak a szűk térben. A lépcsősor aljáról George száraz, kongó hangja hallatszott, ahogy a folyosón egymásra halmozott költöztető dobozokat számolgatja.
„Akkor majd találsz módot arra, hogy jövő héten kifizesd az ápolási számlákat” – mondta, miközben összehajtotta a brosúrát, és a mellzsebébe csúsztatta. „Mert nem cipelhetem tovább ezt a családot a hátamon.”
Kiment a nappaliból, hogy telefonáljon a kocsifelhajtón, cipője kopogott a keményfa padlón.
Fent az oxigénkoncentrátor zümmögése hangosabbnak tűnt a szokásosnál, egy egyenletes, gépies sóhaj, ami betöltötte a folyosót.
Fél tizenkettőkor ébren találtam apámat, sápadt szemét a mennyezetre szegezte, jobb kezét a párnája mellett heverő nehéz bőrkönyvön pihentette.
Amikor leültem a matrac szélére, lassan
Comments