között. Por szállt a kerekeim mögött, ahogy elhaladtam a Veronicáékhoz vezető lehajtónál, és anélkül, hogy tudtam volna, miért, továbbhajtottam Anya régi telke felé.
Aztán megláttam.
Egy poros szedán parkolt a bozótos mellett, az elhagyatott agyagbánya közelében. Ajtók nyitva. Senki sincs a közelben.
A szívem úgy kalapálni kezdett, hogy a motor túloldalán is hallottam. Belerúgtam a fékbe, kiugrottam, és a földet átvágó ásatási árok felé rohantam.
A levegőben forró föld, fenyőnedv és valami savanyú, napsütéses illat terjengett.
A telefonom lámpájával belevilágítottam az öt láb mély árokba.
Kihagyta a lélegzetem.
„Anya!”
Clara Vance összegömbölyödve feküdt a porban. Mezítláb. Zúzódásokkal borítva. Törékeny teste összehúzódott, mintha megpróbált volna elég kicsivé válni ahhoz, hogy a világ ne fájjon neki többé.
Ajkai kifehéredtek, repedezettek. Az egyik karja rosszul volt behajlítva. Hálóingére kosz tapadt. Szeme rebbent, de nem szólt semmit.
Senki sem mozdult. Sem a fenyők. Sem a rovarok. Sem a régi agyaggödör, amely elnyelte anyámat, és






Comments