Amikor az ember 73 éves és egyedül él, könnyű feltételezéseket tenni. A legtöbben azt hiszik, hogy magányos, kétségbeesett és nyomorult vagyok, de az igazság közel sem áll ahhoz, amit az életemről feltételeznek.
Sok barátom, akiknek vagy még mindig mellettük van a házastársuk, vagy a felnőtt gyermekeikkel élnek, meg van győződve arról, hogy a napjaim valamiféle nyomasztó csendből, üres szobákból, senki hiányából és elszigeteltségből állnak.
Az életük ebben a szakaszában az egyedüllétet tragédiának vagy legalábbis a várakozás játékának tekintik. De az én esetemben pont az ellenkezője igaz. Egyedülálló vagyok, és az igazat megvallva, soha nem éreztem magam boldogabbnak.
Mindig ott van
Comments