A forró víz gőzétől mindig úgy zümmögött a régi fürdőszobai ventilátor, mint egy fűnyíró két utcával odébb. Lehúztam a kék pamuttörölközőmet a fatartóról, hagytam, hogy a vastag anyag felszívja az arcomról a nedvességet.
Clara kopogás nélkül lépett be a fürdőszobába, kezében egy apró, élénk rózsaszín, műgardénia illatú szappannal. Közvetlenül a kád fehér porcelán párkányára tette, ezüstórája ketyegett a csuklóján, miközben igazgatta a szíjat.
– Nyirkos a levegő, Evelyn – mondta Clara magas, könnyed hangon. – Majdnem olyan, mint a penész.
– Csak az őszi levegő jön be a szellőzőnyíláson – mondtam, és az ujjaimmal megpaskoltam a kulcscsontom.
– Lehet, hogy a régi megszokott rutinod már nem egészen tartja a lépést a dolgokkal, Evelyn – mondta, és odahajolt, hogy megszagolja a mosogató sarkát.
Délre a nyolcvankét dolláros vízszámla ott hevert a fiam és köztem a sárga formica konyhaasztalon. Arthur a bögréjét fogta a kezében, és úgy bámulta a feketekávét, mintha a jelzáloghitelének válaszai a zaccba lennének írva.
Megdörzsöltem az alkarom belső oldalát, ahol tartós, száraz forróság kezdett bekúszni a bőröm alá.
– Clara azt mondja, hogy tegnap két órát súroltad a szegélyléceket – mondta Arthur, tekintetét továbbra is az asztalra szegezve. Felnyúlt, hogy megdörzsölje a tarkóját, a gallérja kicsit túl nagynak tűnt rá.
– A házat ki kell takarítani, Arthur – mondtam. – Így vigyázok rá, mióta apád meghalt.
– Csak segíteni akar – mondta, és hangja arra a halk, védekező hangnemre váltott, amit mindig is használt, amikor a felesége a szomszéd szobában tartózkodott. – Talán hagynod kellene, hogy ő végezze el a nehezebb házimunkát.
A tó felől fújó szél már három óra felé barnára festette a juharfaleveleket, amikor Jean üvegezett verandáján leültem. Kamillateát töltött a barna kerámiakannájából, lassú, de biztos mozdulatokkal.
– Téped a csuklódat, Evelyn – mondta Jean, miközben levette a szemüvegét, hogy szürke kardigánja ujjához nyomkodja.
– Csak száraz a bőröm – mondtam, és lehúztam az ujjamat, hogy eltakarjam a vörös foltokat. – Változnak az évszakok.
– Most vékonyodik a bőröd – mondta Jean, miközben tiszta lencséjén keresztül rám hunyorogva nézett. – Másképp reagál az agresszív termékekre, mint tíz évvel ezelőtt. Mivel mosod meg a tested?
– Csak ami a zuhany alatt van – mondtam.
Kilenc órakor a fürdőszobai ventilátor zümmögése hangosabb volt, mint általában az üres házban. Az arcomon és a nyakamon a bőr feszült, mint a túl forró mosás után a végsőkig kifeszített gyapjú.
Felvettem a rózsaszín szappant, amit Clara hagyott a porcelánpulton. Három dollárba került a sarki drogériában, de a virágillata mintha betöltötte volna az egész kis szobát, elnyomva a régi fa és a tiszta víz ismerős illatát.
Benyúltam a fésülködőasztal fiókjába, félretoltam a hajtűimet, és a rózsaszín rudat mélyen a hátsó sarokba csúsztattam egy halom mosdókesztyű alá.
A tükörképemet bámultam, miközben a kulcscsontomon lévő vörös foltot dörzsöltem, és azon tűnődtem, miért lett hirtelen ennyire kényelmetlen az otthonom.
Másnap reggel kilencre a zuhanyból kiáramló gőz vastag, szürke réteggel vonta be a tükröt. Nyúltam a fa állvány felé egy száraz mosdókesztyűért, de az ujjaim csak hideg, üres csipeszeket találtak.
Clara belépett a fürdőszoba ajtajába, ezüst órája hangosan ketyegett a kis résen, miközben igazgatta a fémszíjat. Áthajolt mellettem, felvette a kék pamuttörölközőt, amit előző este használtam, és egy ügyes, begyakorolt mozdulattal visszaterítette a fogasra.
– Ez tökéletesen megfelel majd egy másik napra, Evelyn – mondta Clara, és hangja azzal a magas, édes hangon emelkedett, amit akkor használt, amikor segíteni akart.
– Még mindig nyirkosnak érzem – mondtam, és ösztönösen felemeltem a kezem, hogy megpaskoljam a kulcscsontom.
Clara lesimította a kék anyag sarkát, ujjai a szegélyen időztek.
„Csak azt szeretném, ha friss lenne az otthonunk, de te folyton ezeket a nyirkos dolgokat hagyod itthon” – mondta.
„Mindig beteszem őket a kosárba, ha elkészültek” – mondtam.
Clara elmosolyodott, bár tekintete kifejezéstelen maradt, miközben ismét gyorsan megfordította az óráját.
– Óvatosnak kell lennünk a mosással – mondta Clara, tekintetét a vörös csuklómra sikítva. – Arthur szerint a vízszámla ebben a hónapban nyolcvankét dollár volt.
Nem válaszoltam neki, de a bőröm viszketni kezdett az ujjam alatt.
Még egy pillanatig állt az ajtóban, és úgy nézett rám, mintha vitába szállnék vele. Amikor csendben maradtam, megfordult és végigment a folyosón, cipője sarka kopogott a tölgyfa padlódeszkákon.
Délután két órakor a ház csendes volt, leszámítva a hűtőszekrény halk zümmögését. Lesétáltam a keskeny falépcsőn a pincébe, eltökélten, hogy elhozom a tartalék zöld fürdőlepedőket a cédrusfa ládából a régi szárítógép mellett.
A falépcsők nyikorogtak fehér bőr ortopéd cipőm alatt; ez a hang általában megnyugtatott, de ma túl hangosnak tűnt.
A levegő odalent mindig mosószappan és száraz beton szagát árasztotta, de ma szokatlanul nehéznek, szinte nedvességtől sűrűnek éreztem. Elmentem a mosógép mellett, ami hidegen és üresen állt, nyitott fedéllel.
Kinyitottam a cédrusláda fedelét, és az ismerős, szépen összehajtott pamutsorokra számítottam, amiket a munka ünnepi mosás után helyeztem oda.
A mellkas teljesen üres volt.
Ott álltam, kezemmel a fa fedelén, és a csupasz cédrusdeszkákat bámultam. Tudtam, hogy három héttel ezelőtt mostam ki hat nagy zöld fürdőlepedőt és négy sárga kéztörlőt.
Benyúltam, hogy megérintsem az alját, azt gondolva, hogy talán lecsúsztak, de csak száraz fa volt ott.
Egy halk susogás hallatszott a kazán mögötti sötét sarokból, és felkeltette a figyelmemet. Elléptem a vízmelegítő mellett, cipőm halkan nyikorgott a poros betonpadlón.
Ott, közvetlenül a nedves kőpadlón, a szénakna közelében, hevert a zöld törölközők teljes halma, összegabalyodva egy rendetlen kupacba.
Lehajoltam, a térdeim ropogtak a csendes pincében, és megérintettem a legfelső törölközőt. Hideg volt, és mély, nehéz nedvesség borította, mintha egy pocsolyában ázott volna.
Gyorsan felálltam, egy pillanatra megpörgött a fejem, miközben a tiszta mosdóm roncsaira néztem.
Öt órakor Arthur a konyhaasztalnál ült, előtte három borítékban tele kifizetetlen közüzemi számlákkal. A tarkóját dörzsölgette, arca sápadt volt a függőlámpa sárga fényében.
– Arthur – mondtam, és leültem vele szemben a fa székre.
Nem nézett fel az újságokból, bár hüvelykujjával végigsimított a gázszolgáltató lejárt fizetési határidejű értesítésének szélén.
„Letettem a tiszta törölközőket a padlóra, a szénakna mellé?” – kérdeztem.
– Miért tenném ezt, anya? – kérdezte Arthur színtelen hangon.
„Mindannyian a nedves sarokban ülnek” – mondtam. „Meg fognak penészedni, ha ott maradnak.”
Hosszú, lassú sóhajt hallatott, ami inkább nyögésnek hangzott, a vállai kicsit lejjebb süppedtek.
„Clara csak próbál spórolni a vízzel, anya, vissza kell fognunk, ahol tudunk” – mondta.
„A víztakarékosság nem azt jelenti, hogy tiszta ágyneműt kell tenni a koszos pince padlójára” – mondtam.
Arthur végre rám nézett, fáradt és vérben forgó szemekkel.
– Csak segíteni próbál neked tisztán tartani – mondta Arthur, hangja védekezővé és rövidre húzódott. – Amúgy sem kellene aggódnod a mosás miatt.
„Negyven éve mosom a saját ruháimat ebben a házban” – mondtam.
– Talán egy kicsit nehezebb nyomon követni a dolgokat – mondta, és ismét a gázszámlára fordította a figyelmét.
Ott ültem, és néztem, ahogy szépen sorakoztatja a borítékokat a laminált asztalon. Nem szólt többet egy szót sem, és a konyhában egyre súlyosabb csend lett.
Tíz órára teljesen sötét volt a házban, leszámítva az egyetlen, a fürdőszobában égő villanykörtét. A bőröm még mindig bizsergett az esti mosástól, a karomon lévő vörös foltok melegek voltak tapintásra.
Comments